Golyózás, házirend, kártyaszoba: hogyan működött egy kaszinó?

Hogyan lett valakiből tag?

A kaszinó egyesület volt, a tagság pedig kiváltság, amelyet a közösség adott, vagy tagadott meg. A jelentkezőt egy vagy több régi tagnak kellett ajánlania; a nevét kifüggesztették, hogy bárki kifogást emelhessen; végül a választmány titkosan szavazott róla. A szavazás sok helyen szó szerint golyókkal történt: a fehér golyó igent, a fekete nemet jelentett, és a felvételhez általában kétharmados többség kellett. Innen ered a máig élő kifejezés: akit elutasítottak, azt kigolyózták.

A bekerülés után a tag évi tagdíjat fizetett, cserébe pedig használhatta a kör helyiségeit, könyvtárát és szolgáltatásait. A tagdíj egyben szűrő is volt: a kaszinói élet a biztos egzisztenciájú rétegek terepe maradt.

Egy nap a kaszinóban

A pesti nagy kaszinók napirendje a századfordulón nagyjából így nézett ki: az első látogatók délután három körül érkeztek, átfutották a lapokat, kávéztak. A dohányzóban beszélgetés és üzleti egyeztetés folyt, a játéktermekben sakk, biliárd és kártya. Este nyolc-kilenc között tálalták a vacsorát, utána újra a játékasztalok következtek; a ház sokszor csak hajnalban zárt. A kaszinó a tagok „második nappalija” volt, némelyikük több időt töltött ott, mint otthon.

Hírlapok és könyvtárak

A művelődési küldetés nem maradt szólam. A nagy pesti körök olvasótermeibe a századfordulón akár százkilencven hazai és külföldi lap járt, könyvtáraik pedig tízezres nagyságrendű állományt gondoztak; a Nemzeti Casino gyűjteménye a második világháború előtt harmincezer kötet körül járt. A vidéki és üzemi körök kisebb léptékben ugyanezt nyújtották: a salgótarjáni acélgyári kaszinó könyvtára az 1920-as években kétezer kötet fölött állt, és ez egy gyári tisztviselőnek komoly szellemi hátországot jelentett.

Kártya: tiltás és gyakorlat

A kaszinók alapszabálya jellemzően tiltotta a hazárdjátékot, a Nemzeti Casino házirendje kifejezetten kimondta a tilalmat. A valóság ennél árnyaltabb volt: a kártya a kaszinói esték egyik főszereplőjének számított, a whisttől és tarokktól az erősen szerencsefüggő játékokig, és a kártyaasztalok után fizetett díjak a körök bevételeinek észrevehető részét adták. A határvonal a szabályok szélén húzódott, és időnként el is szakadt: nagy összegű veszteségekről, eltussolt ügyekről és párbajba torkolló becsületügyekről a korabeli sajtó rendszeresen beszámolt. A leghírhedtebb eset 1879-ben Verhovay Gyula újságíró párbaja volt, amely súlyos sebesüléssel és utcai zavargásokkal végződött.

Fontos azonban a lépték: a játék itt tagok közötti társasági szokás volt (vitatott, szabályozott, olykor botrányos), nem pedig a nagyközönségnek nyújtott szolgáltatás. Ez az egyik fő különbség a történeti kaszinó és a mai játékkaszinó között, amiről külön írás szól.

Férfivilág, kivételekkel

A kaszinó alapállapotában férfiintézmény volt. Nők a bálok, hangversenyek és jótékonysági estek alkalmával léphettek be, a hétköznapi klubéletből azonban kimaradtak. A kivételek jelzik a kor lassú mozgását: az Országos Kaszinó épületében 1900-ban Nő-kaszinó nyílt (igaz, 1908-ban bezárt), vidéken pedig több kör tartott heti „hölgynapot”, amikor a família nőtagjai is használhatták a termeket.

Miért működött mégis?

A szigorú felvétel, a tagdíj és a házirend ugyanazt a célt szolgálta: a kaszinó kiszámítható, védett közeget teremtett, ahol az ismeretség, az információ és a presztízs cserélt gazdát. Aki tag volt, az a város szövetének egy jól látható szálához tartozott. Ez magyarázza, hogy a forma évszázadon át, a fővárostól a legkisebb vidéki körökig életképes maradt.